Napóleon
Napóleon pályafutása
Franciaország nemzeti hőse a Korzikai Ajaccioban született 1769. augusztus 15-én, egy nem túl gazdag nyolcgyermekes család második fiúgyermekeként. Zsenialitásának és katonai tehetségének köszönhetően hamar magasra emelkedett a katonai ranglétrán.
Hatalomátvétel
A brumaire 18-19-i (brumaire: a francia forradalmi naptárban október 22-november 21-ig terjedő időszak) álamcsínnyel Bonaparte Napóleon tábornok a saját egyeduralmát biztosító konzulátusi rendszer felállításával magához ragadta a hatalmat Franciaországban 1799.-ben. A nagypolgárság uralmát katonai diktatúrával, Bonaparte első konzul egyeduralommal biztosította. A konzulátust 1804. december 2.-án az első császárság váltotta fel.
Belpolitika
Napóleon kezében óriási hatalom összpontosult: ő nevezte ki a minisztereket, a tábornokokat, a köztisztviselőket, a bírákat és az Államtanács tagjait. Rendszere, amely a hadseregre és a rendőrségre támaszkodott, megsemmisítette a forradalmi idők utolsó demokratikus vívmányait is: a helyi önkormányzatok helyébe prefektúrákat szervezett, amelylel
bevezetésével erősen központosította a közigazgatást. Titkosrendőrséget hozott létre, minden haladó erőt jakobinizmussal vádolt és üldözött. Amnesztiát kaptak azok az emigránsok, akik elismerték az új rendet. 1801-ben Napóleon konkordátumot kötött a Vatikánnal, amely az egyházat a rendszer szövetségesévé tette. Elválasztotta az egyházat az államtól, de vállalta, hogy visszafogja a vallásellenes mozgalmakat és finanszírozza az egyház működését. A pápa cserébe viszont elismerte az egyházi javak kisajátítását és a főpapok állami kinevezési jogát. Protekcionista politikája segítette elő a gazdasági fejlődést, megindítva az ipari forradalmat. Az oktatást kiemelt közszolgáltatásként kezelte. A tőkés viszonyok megszilárdulásának jogi kifejezője a Code Napóleon (Napóleon törvénykönyve) volt.
Háborúk
A rendszer külpolitikai helyzetére a Nagy-Britanniával és a környező államok feudális berendezkedésű hatalmaival (Oroszország, Ausztria, Poroszország) való ellentét nyomta rá a bélyeget. Franciaország 1806-ig vívott háborúinak pozitív értékét nem a francia polgárság szubjektív hódítási törekvései szabták meg, hanem az a körülmény, hogy a hadjáratok a forradalmi változások meg-megszilárdulását szolgálták. Amikor azonban Napóleon a nagy múltú, életképes európai államok egész sorát igázta le, és tette csatlósaivá, akkor a franciák nemzeti háborúja vált gyarmatosítóvá; ezzel kiváltva a leigázott nemzetek felszabadító háborúit, most már a napóleoni "imperializmus" ellen.
Az osztrákokkal kötött 1801. évi lunéville-i béke és az angolokkal 1802-ben kötött amiensi béke megkötésével Napóleon győzelmesen fejezte be háborúját a második koalíció ellen. Az azt követő katonai sikerek révén, amelyeket Napóleon a harmadik és negyedik koalíciós háborút lezáró pozsonyi (1805) és a tilsiti (1807) békeszerződésekkel ért el, megszerezte a nyugat és közép-európai hegemóniát: a Rajnai Szövetség megalapítása, a német császárság feloszlatása (1806), a csatlós államok rendszerének létrehozása. Miután az Anglia ellen tervezett partraszállást a Trafalgárnál Nelson admirálistól elszenvedett vereség (1805) lehetetlenné tette, Napóleon 1806. nov. 21-én Berlinben elrendelte a kontinentális zárlatot. Annak érdekében, hogy ez a blokád-rendszer hatékonyan működhessen, 1807-08-ban megszállta Spanyolországot és Portugáliát.
Császárság összeomlása
A Napóleoni uralom valamennyi leigázott országban ellenállást váltott ki. Az európai népek felszabadító háborúja a spanyol népi felkeléssel kezdődött. Napóleon újabb spanyol hadjáratának és Ausztria elleni harcának sikerei már csak külsőleg leplezték a napóleoni uralom növekvő gondjait. A rendszer belpolitikai bázisát döntően az 1810-11-es gazdasági válság rendítette meg. A Grande Armée összeomlása az Oroszország elleni háborúban és a lipcsei népek csatájában elszenvedett vereség már az elkerülhetetlen bukás előjele volt. 1814. március 13.-án a hatodik koalíció csapatai bevonultak Párizsba, mire Napóleon 1814. április 11.-én lemondott, és fontainebleau-i szerződés értelmében 400 főnyi testőrségével együtt Elba szigetére vonult száműzetésbe. Ezt követően egy rövid időre visszatért, de az a kísérlete, hogy bécsi kongresszuson kialakult ellentéteket kihasználva újra magához ragadja a hatalmat, a waterlooi csatában elszenvedett vereséggel és Szent Ilona szigetére való száműzetésével végződött. Itt érte ahalál 1821. május 5-én.
Ez egy oldal, amelyik csak érdekességekről ír Napóleonnal kapcsolatban:
http://olvass-erdekessegeket.blog.hu/2016/12/02/bonaparte_napoleon_556
Források: Történelmi enciklopédia, Wikipédia
Madár Kata
